Az első bejegyzés. Mindig elgondolkodom, mit kellene ide írni, de aztán meg úgy vagyok vele hogy minek írjak bármit? Az a szép ha menet közben derülnek ki dolgok, és bontakoznak ki események mint a történetekben, és az idővonal haladása majd egésszé varázsolja  a képet. Úgy izgalmas.

Ma éppen azon merengtem hogy milyen szép az eső. Alapvetően sem rossz dolog, hiszen a növények is fejlődnek, és kibontakoznak, de ugyanakkor... az esőnek sok jelentést tulajdonítanak. Vonaton utaztam, és bámultam ki az ablakon mint az ócska filmeken, ölemben a könyvemmel.... és arra gondoltam, hogy szeretnék eső lenni. Szeretnék néha mindenkihez elérni, összekötve az eget és a földet a jelenlétemmel. Szeretnék mosolyt látni az arcokon - az arcodon! - hogy esik, mert ez reményt ad. Reményt az életre, a kezdetekre és arra hogy mindent képes elmosni az eső, mert víz.... És annál nagyobb hatalom nincsen. A tüzet is kioltja és az acélt is rozsdássá teszi. Az eső körbevesz, és én szeretnék körülötted lenni, még ha neked ez semmit nem is jelent, nekem a minden lenne. Nem tudod, nem látod, de én látlak... Én könnyedén hullanék vállaidra, és fürgén siklanék le a hajadon, elveszve a barna szálak között. 

Ott lennék mindenütt, és mégis.... igazán sehol. Mert ez ilyen. Végül.... végül eláll az eső. Kisüt a nap, és újra kezembe veszem a könyvem, hogy elfojtsam a vágyódást, és inkább visszatérjek a Jeges Szelek Völgyébe a kalandorokhoz... 

~ S~