Még mindig fáj, látni a mosolyod. Pedig már meggyőztem magam hogy nem volt esélyem hogy észrevegyél, és velem foglalkozz. Túl nagy álmot kergettem és keserűen ébredtem fel. Sós könnyekkel búcsúztam el ettől az édes képtől, és a sok képzeletbeli élménytől, amit Veled szerettem volna átélni. Nem voltam nagy dolgok, tudod. Mindössze a vágy hogy átölelj, hogy felém fordítsd sötét szemeid szelíd fényét, hogy nekem szóljon a mosolyod ami olyan jól áll az arcodon. Szerettem volna én lenni az, aki melletted lehet, és akivel beszélgetni tudsz. Akire ráírsz ha unatkozol, és aki érdekel annyira hogy megkérdezd hogy mi újság.

Elengdtem a képet, nem vagyok elég jó neked. Nem látnak a szemeid, még ha mindent meg is teszek érte hogy a figyelmedbe kerüljek. Nem megy, nem működik. Fáj hogy ez így van. Mégis, nem tudok elszakadni Tőled, és most.... Karácsony van. Ha lehetne egy kívánságom, önző lennék és azt kérném hogy működjön. Hogy észrevegyél, hogy velem legyél. Átölelj, és velem tedd fel a csúcsot a fára és velem koccints a pezsgőspoharakkal. Ha önző lennék, magamra gondolnék. Így viszont, mi marad? A távoli vágy, hogy mégis látlak és mégsem tudom elfelejteni a sok hiú és kislányos álmot amit dédelgettem. Sokszor kívántam hogy írj rám, és sokszor ültem a megírt üzenet felett amit százszor kitöröltem úgy, hogy nem küldtem el. Százszor néztem a képeidet titokban és százszor gondoltam oda magam melléd. Száz és száz pillanat.

Most Karácsony van. Én itthon vagyok, a meleg szülői házban, ahol nem érhet baj, és te messze vagy innen. Pedig itt kellene lenned, biztosan élveznéd a táj csendjét, a kutyák puha bundáját és szolid horkolásukat. A finom vörös teát, és a radiátorok melegét. A közös filmezést és csendes beszélgetést.
Te messze vagy tőlem, kilóméterekkel messzebb és nem tudom hogy mit csinálsz ezekben a napokban. Vajon kivel töltöd? Jól telik? Pihenéssel és lustálkodással? Vajon kedves szavakkal vagy félszavakkal és mordulásokkal? Szeretném bearanyozni a karácsonyt Neked is, de... nem tudom, és ez valahol elszomorít.
Annyira akartam!
Vágytam rád és kívántalak!
Nem tudlak elengedni....

A kerthelység tele van. Nyüzsgő, zsibongó tömeg akik mind egy szubkultúrát képviselnek, évente egyszer összegyűlnek egy nagyobb rendezvény keretei között. Én is itt vagyok, noha nem képviselem külsőleg anynira ezt a stílust, sokkal inkább lélekben és zenei vonulatban érzek együtt. A munkám miatt nem igen feltűnősködhetek, de mindig belecsempészek a stílusomból is valamit. Egy ékszert, vagy kicsit másabb stílusú felsőt ami még hagyományosnak is elmegy. 

Sokan vannak az eseményen, a pultnál is tömeg verődött össze hogy italhoz jussanak a hőségben, mert egészen meleg van még este is. Az én pillantésom a sok színes és merész ruha között is észrevétlen siklik, keres valakit. Egy egészen konkrét valakit. Téged kereslek egész este, mondd miért nem látlak? Hol vagy hát, holott megígérted hogy eljössz és összefutunk egy apró találkozóra? Egész este arra várok, hogy végül rád köszönhessek, és te rám mosolyogj. Azért a mosolyért... megéri a sok órányi várakozás és csacska beszélgetés mindenkivel aki odajön.

Tudod, írtál valamit nem olyan régen. Valamit, aminek talán nem is gondotlad milyen ereje van és ahogy a sorokat olvastam én is azt gondoltam hogy igen, nyivánvalóan igazad van és el sem tudod talán képzelni hogy hányszor éreztem magam én is úgy mint a kis gondolatmenetedben. Éreztem hogy senkinem nem tetszem, és senki nem jönne el velem, mert ugyan ki lenne szüksége rám? Jobban átérzem mint hinnéd, de... Fogod-e valaha kérdezni hogy mit gondolok? Fogunk vajon egyszer arról beszélgetni ki mennyire volt ciki korábban és mennyire lent volt az önbecsülésünk? 

Fogsz mesélni arról, hogy mire gondoltál? Megsúgod majd a titkaidat tudván, hogy tőlem senki nem fogja megtudni, és vajon.... 

Túl sok ha én, mi lenne akkor.. Nem tudom mire számítok, miért áltatom magam. Mit várok Tőled, amiért ennyire kétségbeesetten vágyom a figyelmedre? Miért jársz a fejemben ennyire gyakran és miért kísért a mosolyod? Miért gondolom azt hogy te megértenél engem? 

Annyi mindent mondanék, annyi fájdalmas dolgot, és annyira kellene a vállad hogy odahajthassam a fejem, és megnyugtass hogy nem vagyok egy szörnyű ember és nem én akarom mindig a veszekedést. Nem jutok egyről a kettőre néhány dologban és annyira szeretném megosztani valakivel. Veled....

Hosszú és tartalmas hétvégén vagyok túl és voltak benne örömteli és kevésbé jó dolgok is. Örülök hogy a barátaimmal lehettem, és egy igazi odaütős hétvégénk volt a rockmaratonon, amire régóta szerettem volna már eljutni, de legalább ezt is kihúzhatom a bakancslistámról. Jó hangulat, jó koncertek és társaság, ez mind adott volt ahogyan a jó zene is. Sok érdekes arcot láttunk, és még ismerősökbe is botlottam, ami mondjuk nem olyan meglepő, de jó volt látni hogy nem csak én kötöttem ki itt. 

Szombaton a Visegrádi palotajátákokat látogattuk meg, és ott jött ki igazán hogy mennyire nem érzem magam jól a társaságban. Nem mintha velük lenne baj, mert nincs. A hiba talán bennem van hogy olyasmit szeretnék amire éppen nem sok kilátásom van. Hadilábon állok a párkereséssel, és mindkét barátnőmnek ott volt a párja. Én meg így... 

Természetesen örülök a boldogságuknak, mindkettőre ráfér, de... nem esett jól a látvány, hogy egymásra fonódva haladtunk és alig volt közös beszélgetésünk, meg mind másfelé mentünk. Kedvem lett volna beülni egy sarokba és megvárni amíg végre hazamehetünk, mert nagyon nem volt ez így jó. 

Én is szerettem volna ha valaki fogja a kezem és rám mosolyog, és valahogy így élvezni sem tudtam anynira az egészet. A vár felfedezése persze jó program, de már hatodjára nem túl izgalmas, főleg egyedül. Velük voltam, de igazából végtelenül egyedül éreztem magam, és ezt nem tudom és nem is akarom nekik megmagyarázni hiszen ők jól érezték magujat és valahol ez azért... számít. 

Egyik szemem sír a másik nevet. 

Egy hosszú nap után kavarognak a fejemben a gondolatok, és nem tudok mit mondani. Annyi mindent mesélnék Neked ha itt lennél, és annyi mindent szeretnék megosztani Veled kötetlenül egy kávé mellett. Azt hiszem valahol irigyeltem azt a párt akit reggel láttam.

Hazafelé tartottam már éppen, és elhaladtam egy fagyizó előtt, és egy idős párt láttam, lehettek hetven körüliek, és a bácsi fagyit vett a néninek aki boldog mosollyal fogadta el. Annyira... őszinte és egyszerű volt, hogy egy pillanatig megálltam, és magamban elmosolyodtam hogy mennyire kevés kell néha ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, és boldogok legyünk. A néni mosolya... igazi volt, nem olyan üres gesztus amit nap mint látok ha elmegyek egy ember mellett, hanem mélyről jövő volt. Őszinte. 

Vajon fog egyszer valaki rám is így mosolyogni? Te talán észreveszel engem, és teszel nekem apró figyelmességeket amiket meghálálhatok? Átkarolsz ha hullik a könnyem? A fülembe súgod hogy nem lesz semmi baj, és nem vagyok egyedül? Érezhetem majd erős karjaidat valaha vagy a hajadba temethetem az arcom egy pillanatra hogy érezzem, igazi vagy? Fogod látni vajon a mosolyom mögötti könnyeket ha találkozunk? Nevetni fogsz és megkérdezed mi újság velem? 

Kérlek, nevess rám, és hitesd el velem akár egy pillanatra is hogy emlékszel rám! Kérlek, akarom hogy gondolj rám, és az én derekam öleld át. Nem vagyok tökéletes de szeretném ha megismernél és melletted lehetnék. Félek egyedül, még ha nem is mutatom és néha...

Néha nekem is szükségem lenne egy férfira. Rád! 

Ma megint elgondolkodtam azon, hogy a döntés, amit korábban hoztam vajon helyes-e. Úgy érzem igen, de mégis, amikor elengedtem a kérdést, akkor egy kicsit  bennem volt az érzés, hogy de mégis miért? Hiszen már itt álltam, láttam magam előtt a célegyeneshez vezető utat és  nagy távolban még a zászló is látszott talán. Elhiszed, hogy látta, ugye? Nem azért álltam meg, mert féltem tovább menni, hanem mert nem ment. 

Elértem egy pontot, egy tűréspontot magamon belül, amikor már mindent megtettem amit csak tudtam, és még többet is, de még az sem volt elég. Magamon felül teljeítettem és nem tudtam lépni, így hát... csalódottan álltam meg, hogy újra átgondoljam. Nem volt olyan könnyű, ne hidd azt kérlek. Nem akartam, és nem akartam megfutamodni sem, de egyszerűen elfáradtam és a stressz és nyomás meg csak nőtt. Szélmalom harc volt, így hát abbahagytam és valahol tudom hogy jól tettem. Ami nem megy azt nem kell erőltetni, de... nem bírtam ki hogy ne próbáljam meg. Belebuktam, és valahol érzem a kudarc keserűségét, pedig tudom hogy nem kellene. A lelkiismeretem tiszta, mert rajtam tényleg nem múlott, a hosszú órák amit ezzel töltöttem nem voltam hiábavalóak teljesen de mégis azt érzem hogy nem volt elég, és eszembe jut hogy vajon mi lett volna az? 

Meddig kellett volna elmennem még? Amíg már nem bírom kinyitni a szemem az alváshiánytól, vagy amíg tönkre nem megy minden szociális kapcsolatom? Meg kellett volan várnom amíg álomba sírom magam és elhitetem az agyammal hogy minden rendben lesz, csak tanuljak még egy kicsit? Nem, nem hiszem hogy ez lenne a megoldás. Megrogyott a lábam a súly alatt, és Te nem voltál ott hogy segíthess, hogy mellém állj, hogy csak meghallgass, és magadhoz ölelve tart egy két pillanatig. 

Annyira hiányoztál! Most is hiányzol! Rám találsz valaha is, mondd? Lesz valaha jövőnk? Kérlek.... ne várass sokáig. 

Leszálltam a pályaudvaron a vonatról ma reggel, és nem túl meglepő dolog tárult a szemem elé. Rohanó emberek, telefonjukat nyomkodó húszas ifjak és egymással beszélgető öregek. Valahogy mind olyan megszokott látvány volt, ahogy elindultam és úgy éreztem hogy hazaértem. Pedig nem voltam távol csak két napot, és a vidéki ház a családi fészek.

Ott nőttem fel. Kétszintes ház, kerttel és kutyákkal. Minden, amit csak akarhattam és most is onnan jöttem visza a nagyvárosba. Otthonról haza. Lehet az embernek két otthona? Azt mondják mindenhol jó, de a legjbob otthon de... mi van ha ez két helyet is jelent? Lehet ugyanúgy otthonnak érezni az egyiket mint a másikat? Te mit mondanál erre vajon? Tudnád, mire gondolok, vagy neked sosem volt ilyen gondolatod hogy két helyre húz a szíved? Szeretném megmutatni Neked mindkettőt hátha együtt okosabbak lennénk, de a Te szemed nem engem lát... Nem felém néz, így hát jobb híján egyenlőre csak tartogatom a kérdéseim, hogy majd egyszer, ha pillantásod megtalál, és mosolyod rám ragyog, megkérdezzek mindent... Mindent. 

Az első bejegyzés. Mindig elgondolkodom, mit kellene ide írni, de aztán meg úgy vagyok vele hogy minek írjak bármit? Az a szép ha menet közben derülnek ki dolgok, és bontakoznak ki események mint a történetekben, és az idővonal haladása majd egésszé varázsolja  a képet. Úgy izgalmas.

Ma éppen azon merengtem hogy milyen szép az eső. Alapvetően sem rossz dolog, hiszen a növények is fejlődnek, és kibontakoznak, de ugyanakkor... az esőnek sok jelentést tulajdonítanak. Vonaton utaztam, és bámultam ki az ablakon mint az ócska filmeken, ölemben a könyvemmel.... és arra gondoltam, hogy szeretnék eső lenni. Szeretnék néha mindenkihez elérni, összekötve az eget és a földet a jelenlétemmel. Szeretnék mosolyt látni az arcokon - az arcodon! - hogy esik, mert ez reményt ad. Reményt az életre, a kezdetekre és arra hogy mindent képes elmosni az eső, mert víz.... És annál nagyobb hatalom nincsen. A tüzet is kioltja és az acélt is rozsdássá teszi. Az eső körbevesz, és én szeretnék körülötted lenni, még ha neked ez semmit nem is jelent, nekem a minden lenne. Nem tudod, nem látod, de én látlak... Én könnyedén hullanék vállaidra, és fürgén siklanék le a hajadon, elveszve a barna szálak között. 

Ott lennék mindenütt, és mégis.... igazán sehol. Mert ez ilyen. Végül.... végül eláll az eső. Kisüt a nap, és újra kezembe veszem a könyvem, hogy elfojtsam a vágyódást, és inkább visszatérjek a Jeges Szelek Völgyébe a kalandorokhoz... 

~ S~