Ma megint elgondolkodtam azon, hogy a döntés, amit korábban hoztam vajon helyes-e. Úgy érzem igen, de mégis, amikor elengedtem a kérdést, akkor egy kicsit  bennem volt az érzés, hogy de mégis miért? Hiszen már itt álltam, láttam magam előtt a célegyeneshez vezető utat és  nagy távolban még a zászló is látszott talán. Elhiszed, hogy látta, ugye? Nem azért álltam meg, mert féltem tovább menni, hanem mert nem ment. 

Elértem egy pontot, egy tűréspontot magamon belül, amikor már mindent megtettem amit csak tudtam, és még többet is, de még az sem volt elég. Magamon felül teljeítettem és nem tudtam lépni, így hát... csalódottan álltam meg, hogy újra átgondoljam. Nem volt olyan könnyű, ne hidd azt kérlek. Nem akartam, és nem akartam megfutamodni sem, de egyszerűen elfáradtam és a stressz és nyomás meg csak nőtt. Szélmalom harc volt, így hát abbahagytam és valahol tudom hogy jól tettem. Ami nem megy azt nem kell erőltetni, de... nem bírtam ki hogy ne próbáljam meg. Belebuktam, és valahol érzem a kudarc keserűségét, pedig tudom hogy nem kellene. A lelkiismeretem tiszta, mert rajtam tényleg nem múlott, a hosszú órák amit ezzel töltöttem nem voltam hiábavalóak teljesen de mégis azt érzem hogy nem volt elég, és eszembe jut hogy vajon mi lett volna az? 

Meddig kellett volna elmennem még? Amíg már nem bírom kinyitni a szemem az alváshiánytól, vagy amíg tönkre nem megy minden szociális kapcsolatom? Meg kellett volan várnom amíg álomba sírom magam és elhitetem az agyammal hogy minden rendben lesz, csak tanuljak még egy kicsit? Nem, nem hiszem hogy ez lenne a megoldás. Megrogyott a lábam a súly alatt, és Te nem voltál ott hogy segíthess, hogy mellém állj, hogy csak meghallgass, és magadhoz ölelve tart egy két pillanatig. 

Annyira hiányoztál! Most is hiányzol! Rám találsz valaha is, mondd? Lesz valaha jövőnk? Kérlek.... ne várass sokáig.