Hosszú és tartalmas hétvégén vagyok túl és voltak benne örömteli és kevésbé jó dolgok is. Örülök hogy a barátaimmal lehettem, és egy igazi odaütős hétvégénk volt a rockmaratonon, amire régóta szerettem volna már eljutni, de legalább ezt is kihúzhatom a bakancslistámról. Jó hangulat, jó koncertek és társaság, ez mind adott volt ahogyan a jó zene is. Sok érdekes arcot láttunk, és még ismerősökbe is botlottam, ami mondjuk nem olyan meglepő, de jó volt látni hogy nem csak én kötöttem ki itt. 

Szombaton a Visegrádi palotajátákokat látogattuk meg, és ott jött ki igazán hogy mennyire nem érzem magam jól a társaságban. Nem mintha velük lenne baj, mert nincs. A hiba talán bennem van hogy olyasmit szeretnék amire éppen nem sok kilátásom van. Hadilábon állok a párkereséssel, és mindkét barátnőmnek ott volt a párja. Én meg így... 

Természetesen örülök a boldogságuknak, mindkettőre ráfér, de... nem esett jól a látvány, hogy egymásra fonódva haladtunk és alig volt közös beszélgetésünk, meg mind másfelé mentünk. Kedvem lett volna beülni egy sarokba és megvárni amíg végre hazamehetünk, mert nagyon nem volt ez így jó. 

Én is szerettem volna ha valaki fogja a kezem és rám mosolyog, és valahogy így élvezni sem tudtam anynira az egészet. A vár felfedezése persze jó program, de már hatodjára nem túl izgalmas, főleg egyedül. Velük voltam, de igazából végtelenül egyedül éreztem magam, és ezt nem tudom és nem is akarom nekik megmagyarázni hiszen ők jól érezték magujat és valahol ez azért... számít. 

Egyik szemem sír a másik nevet.